Szép helyek. Csúnya képek?

Végtelen mélységélesség, végtelen türelem

A lencse nélküli kép egyik különös tulajdonsága, hogy gyakorlatilag mindenhol egyformán (nem) éles. Nincs éles váltás előtér és háttér között, nincs bokeh, amivel a modern fotózás annyira szeret játszani. Minden síkot ugyanaz a lágy, szemcsés fókuszálatlanság fog össze. Cserébe az expozíciós idő megnő, hiszen az f/170 körüli nyíláson nagyon kevés fény jut át. A fényképezés ilyenkor újra lassú folyamat lehet, ahol a türelem is a technika része.

Miért legyen koszos és nyers?

A pinhole hibái, a vignettálás, a szórt fény, a por és a kontrasztvesztés valójában nem hibák, hanem a rendszer természetes tulajdonságai.

Az eredmény amolyan szép táj, csúnya, de karakteres ábrázolásban. A táj szépsége megmarad, de vizuálisan már kevésbé kényeztet. Ez a feszültség a projekt alapja: a nyers, kissé bizonytalan kép közelebb áll az emlékezetünk működéséhez, mint egy tökéletes felvétel. Nem részleteket őrzünk meg, hanem hangulatot, fényfoltokat, fátyolos látványt.

A pinhole kamera arról szól, hogy mennyit kell elengedni ahhoz, hogy lássunk. Minden, ami a modern objektívekben komplikált, itt hiányzik, és mégis kép születik. A lyuk nem szűr, nem javít, nem korrigál Nincsenek bevonatok, nincsenek fókuszmotorok, nincsenek korrekciós lencsék, mégis van benne valami élő, valami természetes, ahogy a fény, engedve a fizika törvényszerűségeinek, tehetetlenül áthalad egy apró lyukon, kirajzolva a külvilág képét a doboz hátfalára (jelen esetben a szenzorra). Talán ez a legőszintébb objektív: Egyszerűen csak azt mutatja, ami a fényből egy nagyon kis nyíláson áthaladva megmarad.